Translate

2016. február 27., szombat

Az ónodi ház rejtélye / Teljes történet



PROLÓGUS

Mostani írásom apropója egy újságcikk, amely a napokban jelent meg az Észak- Magyarország című napilapban. 
De talán kezdem a legelején.

 A történet 22 évvel ez előtt kezdődik, amikor is a laphoz eljutott egy hír, mi szerint egy régi ónodi házban "sétálnak" a szőnyegek. Egy újságíró hölgy ki is ment az idős nénihez, hogy megkérdezze a történtekről. 
A néni értetlenül állt a nem mindennapi esemény előtt, és határozottan állította, hogy márpedig nála bizony ez a helyzet. 
Az események hamar eljutottak a szakemberekhez is, jöttek földmérők, és egyetemi kutatók is, de csak találgatások történtek, az ügy titkára azonban nem derült fény.
A riport után néhány évvel a néni meghalt, és az idő múlásával az egész ügy iránti érdeklődés lecsillapodott, majd az egész feledésbe merült.
A ház, ahogyan én is először megpillantottam, gazzal benőtten, megtörten.  Balassa M.I felv. 2000.  Kép forrása: Ónod monográfiája

A minap azonban egy véletlennek köszönhetően az akkori cikk írójának a kezébe került az a lap, amelyben a cikket 22 éve megírta. Gondolta utánanéz annak, hogy mi történt a házban az események óta eltelt időben.  Az önkormányzaton keresztül jutott el az új tulajdonoshoz… hozzám.


Meglepett a hívás, mert már nem is gondoltam arra a sok mindenre, amit a házról hallottam akkor, amikor megvettem, és már megszoktuk a helyzetünket is…
Bevallom, hogy felkészületlenül ért a látogatás, na nem a mondanivalóm miatt, hanem, hát… fizikális kinézetem nem volt éppen  a topon. Éppen a beteg gyermekemet ápoltam, s nem voltam úgymond tiptop! E miatt kissé zavarban is voltam. Olyan gyorsan odaértek a hivatalból, hogy éppen csak össze tudtam dobni a lakást, magamra már nem is volt idő.
Feszültségemet oldotta, hogy két nagyon szimpatikus újságíró érkezett hozzánk, igazán közvetlenek voltak.  Jól elbeszélgettünk, elmondtam néhány dolgot, amit mi tapasztaltunk a házban, majd elköszöntünk.
A cikk másnap jelent meg a lapban és az interneten is. Természetesen azonnal megosztottam, és jöttek is a reagálások hamarosan. Ekkor kaptam egy nagyon jó sugallatot egyik ismerősömtől: Miért nem írok én is valami hasonlót?
Valami hasonlót? Tényleg! Miért nem írom meg a történetünket, hiszen ez igaz, nem kell agyalnom és kitalálnom sztorikat.

Tehát eldöntöttem, hogy megírom. Ez igaz, megtörtént események sorozata, s talán egy kis magyarázat is a cikkhez. Nagyon sokan állítottak meg akkor is, amikor a házat megvettem, és most, a cikk megjelenése óta is.
Vannak, akik őszinte érdeklődéssel beszélnek és kérdeznek, és persze vannak szkeptikusok is. Nos! Nekik talán egy kicsit elgondolkodtató lesz majd az elkövetkezendő írásom.
De ez még csak a prológus, amolyan bevezető, magyarázat a történethez.

Akkor kezdem is azzal, hogy 2002-ben Ónodra kerültünk
 Végre mindent becsomagoltam, útra, azaz költözésre készen. Már nagyon vártam, hogy eljöjjön az a nap, s végre magam mögött hagyjam mindazt a rengeteg fájdalmat és keserűséget, amit az elmúlt két évben rám zúdított a sors.
Hosszú tusakodás után önmagammal úgy döntöttem, hogy új életünket Ónodon kezdjük el két gyermekemmel.
Albérletben kezdtük, mert egészen addig nem sikerült házat vennem, noha a pénzem megvolt rá.
Amint elfoglaltuk új lakóhelyünket feladtam egy hirdetést, hogy Ónodon lakást keresek.
Míg várakoztunk sétálgattunk a gyerekekkel a faluban, igyekeztünk megismerkedni új otthonunkkal.
Ekkor látogattunk el az ónodi várhoz is, amit akkor láttam életemben először. Mit láttam, igazán akkor hallottam róla először. 


A vár tőszomszédságában állt egy aranyos kis nádfedeles házikó. Öreg, roskatag, nekem mégis nagyon tetszett. Pláne, hogy egy vár mellett, mert köztudott, hogy nagy várrajongó vagyok. A minket kísérő Magdi néni elmondta, hogy a ház már nagyon régen üresen áll, senki nem akarta megvenni. Az akkori önkormányzat tervezte, de az előző lakó-egy idős néni- lánya nekik nem akarta eladni. Kifejeztem, hogy nagyon sajnálom, mert így csak teljesen tönkre megy, kár lenne érte. Nagyon tetszett a ház még így, agyongyötört állapotában is. Később még többször elsétáltam arra, és nézegettem, álmodoztam arról, hogy egyszer majd ez lesz az otthonunk…

A sors keze?
 Hamarosan jött egy telefon a hirdetésemre. Egy hölgy telefonált, hogy neki lenne egy régi típusú kis parasztháza Ónodon. Az édesanyja élt benne, de már rég óta üresen áll, eladná. Időpontot egyeztettünk, aztán eljött hamarosan a találkozó ideje is.
Amikor megláttam a szóban forgó házat nem hittem a szememnek! A nádfedeles házikó volt az, amiről annyit álmodoztam.
Amint kitárult az ajtó elakadt a lélegzetem! Megcsapott az a számomra oly kedves „szag”, amelyet csak az ilyen régi házakban lehet érezni. Az az igazi régi, dohos. Imádtam! Amint beléptünk ért a második „csapás”. Szinte a földbe gyökerezett a lábam, amint felnéztem a plafonra. Gerendák! Régi, az a fajta, amelyik annyi mindent tudna mesélni. A mellettem álló anyukámra néztem, és határozottan közöltem, hogy ez kell!
- Biztos? Még a többit nem is láttuk!
- Teljesen biztos! Ez az! Ez kell!

Ezzel el is lett döntve a kérdés, megvolt végre az új otthonunk. Ráfért egy kis felújítás. Sajnos meg kellett válnunk a nádtetőtől annyira rossz állapotban volt. A kapu előtt állva sírtam, amikor bontották! Akkor megígértem a háznak, hogy ha egyszer nagyon sok pénzem lesz, akkor visszakapja régi ékességét, azonban ez úgy néz ki, még sokáig váratni fog magára. A gerendás plafont viszont megtartottam, szó sem lehetet arról, hogy holmi gipszkartonokkal letakarjuk! A felújítás ideje alatt sokat ücsörögtem a házban egyedül a gerendákon és cementes zsákokon. Elképzeltem az új életünket és határtalanul boldog voltam, hogy ez végre csak az enyém! A gyerekeim és az én otthonom! Csak a miénk!
Falakat kellett bontanunk és újra építenünk, elvitt még másfélszer annyi pénzt, mint amennyiért megvettem. Szüleim segítségével azonban a következő év nyarára sikerült a konyhát és az egyik szobát annyira lakhatóvá tennünk, hogy beköltözhettünk.

Az emberek reakciói...
 Ez után nem sokkal vettem észre, hogy az emberek furcsán nézegetnek. Aztán ahogy haladt az idő kereke, és már ismertem néhány embert, akkor már kicsit bátrabbak voltak, és kérdezték is, hogy milyen ott, abban a házban lakni? Nem igazán értettem ezeket a kérdéseket, ezért egyszer visszakérdeztem, hogy miért kíváncsi erre mindenki? Mi furcsa van ebben?
S akkor jöttek a válaszok, miszerint a házban mozognak a szőnyegek és kísértetek lakják, és sokan boszorkányháznak hívják!
Persze jókat mosolyogtam ezeken, és biztosítottam az embereket, hogy a házzal nincs semmi baj! Mi nem tapasztaltunk ilyesmit, és nem is félünk benne lakni. Akkor ennyiben maradtunk, a kérdések elmaradtak, de továbbra is azt éreztem, hogy az emberek fürkésznek, kutatják arcom rezzenéseit.

Egészen addig mulattattak ezek a reakciók, amíg egyszer egy váratlan esemény nem történt…

Az ónodi ház rejtélye: Az első és a második esemény



A ház, amikor megvettem (Saját fotó)

Nos, megjöttem a folytatással. Tudom, hogy van, aki kételkedve olvassa majd, esetleg felhördül, hogy


hogyan lehet ennyi marhaságot összehordani, mert ugye tudni illik, hogy szellemek márpedig nem léteznek! Jaa, persze! Egy írónak ez nem nehéz, szárnyal a fantáziája!
Én meg azt mondom: amíg valaki nem tapasztalta meg az ellenkezőjét, addig ezt nem jelentheti ki biztonsággal! Istent sem látta még senki, mégis mennyien hisznek benne!
A szellemekben én sem hittem soha, egy nagy humbuknak tartottam! Hogy kóborolhatna már köztünk bármi, ami nem is létezik, de igazán soha nem tudtam megmagyarázni, hogy miért nem hiszek bennük.
Aztán amikor a nagymamám meghalt, akkor megváltozott bennem valami. Halálának éjszakáján történtek dolgok, amelyek alapjaiban rengették meg a szellemekben való hitemet!
Azon az éjszakán a családunk többi tagjaival és velünk is történtek megmagyarázhatatlan dolgok. Tagonként reccsenő szekrények, érthetetlen módon elszabadult tárgyak, és ismerős érintések az éjszakában. Édesapám, unokatestvéreim és én is tapasztaltunk megmagyarázhatatlan eseményeket.
Ekkor elgondolkodtunk: talán így köszönt el tőlünk. Ebben ma már biztos vagyok! Ez volt az ő búcsúja szeretett családjától.
Szóval: én hiszek a szellemvilágban, de nem szeretnék senkit meggyőzni arról, hogy ő is higgyen. Ez mindenki maga érzi, vagy nem érzi.
Az általam, a következőkben leírt esetek megtörténtek velünk. Nem nagy dolgok, de mindenképpen figyelemre méltók.  Az események között eltelt időre már nem emlékszem, tehát nem tudom megmondani, hogy hány hetente vagy havonta történtek, de igyekszem az idő múlását érzékeltetni valahogyan.

Akkor kezdődjön a történetem!
Végre berendezkedtünk, és elmondhatom, hogy hosszú idő óta először nyugodtnak éreztem magam. Már a gyerekeken sem láttam a zaklatottságot, amit a válás okozott mindnyájunknak.
Szépen beilleszkedtek az iskolába és óvodába, kialakult a baráti körük.
Én visszajártam Miskolcra dolgozni, de emellett azért sikerült megismerkednem néhány itteni emberrel. Szóval elmondhatom, hogy megtaláltuk a helyünket.
Közben, amit csak tudtam egy jövedelemből, szépítgettem a házon, elkészült a gyerekek külön szobája is. Nem volt egyszerű, egyébként a ház a mai napig nincs kész. Persze egyáltalán létezik olyan, hogy egy kertes ház valaha is kész lesz? Nekem már nem úgy tűnik, valami mindig adódik, ami nem tetszik, vagy csak úgy változtatna rajta az ember.
 Lassan úgy eltelt két év, mintha csak a szél fújta volna el.

Az első esemény
Mint minden „rendes” családnál, a vacsorát mi is együtt költöttük el. Olyankor megbeszéltük a napi eseményeket, jól éreztük magukat, vidámság töltötte be a házat. Elégedetten és boldogan hallgattam porontyaim csicsergését, amit egyik este egy puffanás szakított félbe, ami a nagyszoba felől érkezett.
Még kerítése sem volt, én mégis azonnal beleszerettem! (Saját fotó)
Értetlenül húztam össze a szemöldököm, és álltam fel, hogy megnézzem, mi történik odabent. Amint beléptem azonnal észrevettem, hogy egyik imádott könyvem a földön hever, kb. egy méterre a könyvespolctól, ahová úgy be lett szorítva a többi könyv közé, hogy oda még egy kósza fuvallat sem juthatott volna be.  Nem értettem, hogy az erőszakkal betuszkolt könyvem most mégis hogyan kelt önálló életre, és repült el majdnem egy másik dimenzióba? Fejcsóválva vettem fel a földről, és tuszakoltam vissza a helyére. Nem sokáig foglalkoztam a dologgal, visszatértem a gyerekekhez.
Éjszaka azonban nem tudtam aludni… Valami furcsát éreztem, valami megmagyarázhatatlant… Mintha nem lettem volna egyedül a sötét szobában. Nem féltem, de valahogy ez az éjjel nem olyan volt, mint máskor. Hallgatóztam, de neszt nem hallottam, csak az az érzés…
Még másnap, a munkahelyemen is ezen járt az eszem.

A második esemény
Néhány nap nyugalom után újabb zaj törte meg a csendet, szintén a nagyszoba felől.
Egyedül voltam otthon, a konyhában tettem-vettem. Meglepődtem, mert nem volt otthon senki, aki ilyen zajt okozhatott volna. Azonnal a szobába mentem, és őszintén meglepődtem! A tévé tetején két mini keretben a két gyerek fényképe állt.  A lányomé kb. másfél méterre repült a helyétől, és darabokra pergett, de érdekes módon nem tört el sehol…
Ez volt az a pillanat, amikor már tényleg kezdtem elgondolkodni, és ekkor jutott eszembe először mindaz, amit a faluban beszéltek a házról.
Sírtam, amikor a nádtetőt bontották (Saját fotó)
S ha még ez nem lett volna elég, akkor éreztem a lakásban először a frissen fövő kávé illatát. Ez azért is volt érdekes, mert én nem kávézom… Lehajoltam, hogy összeszedjem a kép darabjait, és visszahelyezzem a helyére, majd érdeklődve indultam a konyha felé, de mire oda értem az illat úgy tovaszállt, mintha nem is létezett volna! Pedig én éreztem!  Határozottan felismertem!
Döbbenten ültem le az egyik székre, és próbáltam valami értelmes, észszerű magyarázatot találni, de semmi sem jutott az eszembe. Gondoltam talán valamelyik szomszéd főzi, és valahogyan átjött az illat… a zárt ajtón… Gyorsan kiléptem az udvarra, hogy hátha sikerül rájönnöm, hogy honnan jön, de kint semmit sem lehetett érezni. Teljesen hülyének éreztem magam! És a kép… Hogyan tud olyan távolságra repülni a helyéről? Még véletlenül sem csak a tévé elé, ahogy normális esetben azt gondolnám, amikor valami véletlenül lecsúszik a helyéről, nem! Másfél méterre…  Mintha valaki direkt odalökte volna, leverte volna a helyéről.
Boszorkányház… Boszorkányház? Ááá, ez marhaság. Ebbe bele sem akartam gondolni!
S akkor éjjel megint az az érzés…

Elkezdett az agyam kattogni, egyre többször jutott az eszembe ez a pár esemény, elkezdtem figyelni a házat és magam, de ezek után hosszú ideig nem történt semmi. Hiába lestem és koncentráltam, az égvilágon semmi sem történt. Aztán annyival nyugtáztam az egészet, hogy ezek csak véletlenek voltak. Megnyugodtam, és haladtunk tovább a mindennapokban.
De akkor még nem sejtettem, hogy a java még csak ezek után jön…

Az ónodi ház rejtélye: A harmadik esemény


Mély álmomból vert fel a Siesta gázfűtő rácsának zörgése. A fűtőtest a konyhában volt, közvetlenül a szobaajtó mellett. Sokszor hallottam ezt a zörejt, amikor köntösben elmentem mellette, és az beleakadt, vagy csak hozzáért.
A zajra azonnal kiugrottam az ágyból, abban a pillanatban újra hallottam azt. Azt gondoltam, hogy talán valamelyik gyerek jön át az éjszaka közepén, de odakint csend honolt. Lassú léptekkel indultam a konyha felé s nyitottam ki az ajtót. Odakint sötét volt és csend. Felkapcsoltam a villanyt, de a konyhában egy teremtett lélek sem volt. Tanácstalanul álltam a konyha közepén, és meredten néztem a fűtőt, majd odaléptem, hogy megvizsgáljam. A rács sértetlen volt, nem volt fellazulva vagy lecsúszva. Ekkor vált bizonyossá előttem, hogy nem vagyunk egyedül a házban!
A gyerekek szobájába benyitva láttam, hogy mindketten édesdeden alszanak.
Ismét megálltam a konyhában, és hallgatóztam, de semmi. Néhány pillanat múlva a szemem sarkából mintha egy moccanást láttam volna. Odakaptam a fejem, de nem láttam semmit, csak éreztem, hogy nem egyedül vagyok a konyhában. Valaki, vagy valami van még ott velem. Ekkor mintha neszt hallottam volna a szobából, szapora léptekkel rohantam oda, mire újra csend lett. Na, ez már tényleg elég volt! Még mielőtt újabb galibát csinálna, gondoltam megpróbálok egyezkedni vele, bármi is legyen az! Határozottan álltam meg a szoba közepén és fennhangon megszólítottam:
Kép: Google
- Nem tudom ki vagy és mit akarsz? Oké, legyél itt, nézelődj, de ne nyúlkálj semmihez!
Igen, ez így tényleg nevetségesnek tűnik, de én ezt nagyon is komolyan gondoltam! Köztudott, hogy szeretem én irányítani a dolgokat, így volt ez akkor is! Miért lenne ez másképp egy ismeretlen valamivel szemben, nem igaz? Azt viszont éreztem, hogy nem egy gonosz valamivel állok szemben, hiszen nem féltem, az érzésnek egy halovány leheletét sem éreztem, pedig tudtam, hogy félnem kéne. De én mégsem féltem. Kíváncsian vártam a következő lépést, de ezután nem történt semmi.
Elgondolkodva feküdtem vissza, de aludni már nem tudtam azon az éjszakán. Az esemény rányomta a bélyegét a másnapomra is.
Kollégáim kérdezgették is, hogy mi van velem, de elmondani nem mertem. Attól féltem, hogy félkegyelműnek tartanának, esetleg kinevetnének. A házban történteket mélyen megtartottam magamnak, és kezdtem attól félni, hogy tényleg megbolondultam!
Hetekig figyeltem és hallgatóztam, de hosszú ideig ismét nem történt semmi.
Azonban pár hónap múlva végre meggyőződhettem arról, hogy valóban együtt élünk valamivel, aminek igazából nem is kellene itt lennie velünk!

Az ónodi ház rejtélye: A negyedik esemény


Nem tudom, hogy hány óra lehetett, de úgy pattant ki a szememből az álom, mintha soha nem is lett volna. Éreztem, hogy hátulról valaki rátámaszkodik a párnámra, mintha át akarna hajolni felettem, hogy az arcomba nézhessen. Remélem értitek, hogy miről beszélek, talán ti is átéltetek már hasonlót, amikor mondjuk a párotok áthajol felettetek, hogy egy kellemes kis puszival ébresszen benneteket. Csakhogy nekem nem volt senkim, aki így ébresszen…
Meredten néztem magam elé, moccanni sem mertem, csak a fejem alatt motoszkáló párnára, és az érezhetően rá nehezedő súlyra figyeltem. Egyszerre váltam kővé, és izzadtam le a másodpercek töredéke alatt. Aztán a mozgás megszűnt, én pedig összeszedtem a bátorságom, és megfordultam. Nem láttam semmit, de éreztem…
Éreztem, hogy a kandalló előtt áll, és engem figyel. Határozottan éreztem, még most is, hogy visszagondolok rá, beleborzongok. Félelmem elmúlt, és kíváncsian néztem a kályha felé.
S ekkor már megbizonyosodhattam arról, hogy egy földöntúli jelenséggel állok szemben, ami egy cseppet sem gonosz! Bár nem láttam még semmit, de szinte éreztem a mozgását a szobában.
Kép: Google
Aztán egy pillanatra megmutatta magát… Na nem az arcát vagy testalkatát, hanem a létezését… egy fényes, tojás alakú fénygömb képében, amely akkora lehetett mint egy kb. hét éves gyermek feje…
Pár pillanatig állt az ajtó mellett, majd egy sebes, már-már követhetetlen mozdulattal elindult a kályha felé, és eltűnt!  Akkor este már nem éreztem „őt” többé. Viszont éreztem a frissen fövő kávé illatát… az éjszaka közepén…
Nem tudtam, hogy hogyan kéne kezelnem ezt a dolgot. Talán azért nem, mert nem féltem. Ha legalább egy kicsit is féltem volna, akkor elindulok, és segítséget kérek, de nem tettem. Nem tartottam fontosnak. Vártam, hogy mi lesz a következő lépés, és elmondhatom, hogy akkor már szó szerint vártam a következő „meglepetést”.
De hiába vártam, hónapokig ismét nem történt semmi.
Azaz mégis! Időnként éreztem a kávé illatát, ami mellé aztán párosult egy finom húsleves illat is.
Ezek időnként megjelentek pár pillanatra, aztán eltűntek, mintha nem is lettek volna. Később észrevettünk egy, hát nem is tudom, hogy minek nevezzem. Megpróbálom valahogy jellemezni.
Szóval az udvaron, a vár felől érkezik mindig és a kapu felé tart, egy fehér „suhanás”! Soha nem jön vissza, mindig csak egy irányba mozog nagyon gyorsan, de azért érzékelhetően.

Eltelt kb. két év
 A fénygömb szerű megnyilvánulása óta eltelt egy kis idő, a gyerekek megnőttek, és a „suhanást” már a lányom is látja. Akkor már csak egymásra néztünk, és annyit mondtunk:
- Láttad?
- Láttam! Már megint úton van.
Az illatokra pedig már csak annyit mondok, hogy:
- Már megint itt van, és használja a konyhámat! Azért remélem, hogy utána elmosogat!
Ezen aztán mindig jót nevetünk.

Én megismerkedtem a mostani párommal, aki hozzánk költözött. Benne végre megtaláltam mindazt, amire mindig is vágytam! Figyelmes, türelmes és rendkívül szorgalmas! És legfőképpen elfogadta és szereti a gyermekeimet, sajátjaiként törődik velük. Elmeséltem neki mindent a történtekről, meglepetten hallgatta. Ő is hisz a szellemvilágban, így szerencsémre nem az volt az első gondolata, hogy kifogott egy képzelgő, paranoiás, buta libát! Pechemre persze hónapokig nem történt semmi, amivel bizonyíthatnám is a szavaimat.
Az illatokon és a „suhanáson” kívül semmi!
Aztán két év múlva, egy sikertelen terhesség után végre megszületett közös kisfiunk is. Határtalanul boldogok voltunk, nagyon vártuk már. Teljes volt végre a családom, a két nagyobbik gyermekem szépen cseperedett, találtam egy olyan társat, aki valóban mindenben társam, és az egész  kerekké vált a kisfiunk megszületésével.
Nem is vágytam már semmire, hiszen mindenem megvolt!

Aztán amikor hazaérkeztünk a kórházból a legkisebb poronttyal, ismét történt valami. S most végre a párom is megtapasztalhatta, hogy miről is beszéltem...

Az ónodi ház rejtélye: Az ötödik és a hatodik esemény



Örömmel vittük haza újabb kis családtagunkat, az öt kilóval született „pici” fiunkat.  A családban határtalan volt a boldogság. Soha nem gondoltam volna, hogy én még egyszer babázni fogok, már csak azért sem, mert a válásom után azt mondtam, hogy soha többé nem kell senki, én többet egy férfira sem mosok gatyát! Aztán most mégis plusz kettőre fogok. Hát ez az, amikor mondják: Soha ne mondd, hogy soha!
Szóval eme gondolatok ellenére harmincöt évesen újra belevágtam az anyaságba, és már el is felejtettem régi fogadalmam, de nem bántam meg! Az öt kilós kis gombócból mára csodaszép, kék szemű, szőke herceg cseperedett.

Az ötödik esemény
A kórházból való hazatértünk után egy héttel történt az újabb esemény.
Már elnémult a ház, babánk is csendesen szuszogott az kiságyában. Mi párommal halkan beszélgettünk az ágyban. Hűvös szeptember eleje volt már, így a pici miatt jól be kellett fűteni.
Egyszer aztán mégis arra lettünk figyelmesek, hogy kezd egyre hidegebb lenni a szobában… Én először azt gondoltam, hogy csak én vagyok túl fáradt, mert akkor fázni szoktam, de párom is megjegyezte, hogy hideg van. És egyre hidegebb lett, de olyan furcsa hideg…  és akkor én megéreztem…
- Itt van! – mondtam.
- Mi? Kicsoda?
- Azt nem tudom, de itt van. – Abban a pillanatban jutott eszembe, hogy a filmekben is mindig hideggel párosítják a szellemek jelenlétét, és ez páromnak is beugrott. Ekkor a babánk hirtelen felsírt, majd ugyan olyan hirtelen el is hallgatott. Egyszerre ugrottunk fel a sötétben, párom azonnal a villanykapcsolóhoz ugrott, hogy fényt csaljon az éjszakába. Döbbenten láttuk azonban, hogy gyermekünk édesen alszik, nem vett észre semmit az egészből. A hideg is megszűnt, újra nyári meleg lett a szobában. 
- Elment! - rebegtem.

A feszület a nagyszoba ajtó felett, amelyet az esztergomi bazilikában vásároltunk (saját fotó)
- Veszünk egy feszületet! – jelentette ki életem párja, én pedig hallgatagon egyeztem bele. Most, hogy a gyermekünket is kerülgeti, tényleg tennem kell valamit. A feszület talán jó lesz kezdésnek. Párom nyugtatni próbált, hogy szerinte „csak” a nagymamája jött el megnézni a dédunokáját, ő pedig nem volt rossz ember, így ne féljek, nyugodjak meg. Ő ebben biztos volt valamiért, úgy érezte, hogy ő volt az, aki akkor itt járt. Végül is, miért ne lehetne? Ebben maradtunk, és pár hét múlva beszereztük a feszületet, amely ma is az ajtónk felett őrzi nyugalmunkat.

Három év
Teltek az évek, és a nyugalom visszatérni látszott a régi kerékvágásba.
Babácskám növögetett, okosodott, szépülgetett. Másfél éves korától már beszélt, és viccesen szoktam mondani, az óta is folyamatosan fújja a magáét.  
Addigra kicsit átépítettük a lakást. Idővel a két nagyobb gyerekem külön szobába költözhetett, aztán amikor a nagyobbik fiam viszonylag korán kirepült a családi fészekből, a picike kapta meg az ő szobáját.
Ekkor három éves volt.

A hatodik esemény
Kicsike fiam a szobájában játszott, én a konyhában ténykedtem, de fülem a gyerekszobában „felejtettem”. Hallottam, hogy lomol, magyaráz, csörömpöl, szóval játszik. Azt már megszoktam, hogy mindig beszél, de most olyan furcsa volt a hanglejtése. Először nem figyeltem erre igazán, hisz mint mondtam, már megszoktam az állandó csicsergését. Aztán meghallottam azokat a szavakat, amikre felkaptam a fejem. Álltam, és hallgatóztam.
- Gyere le onnan! Hallod? Le fogsz esni! Gyere le a szekrény tetejéről, mert ha anya bejön mérges lesz!
Görcsbe rándult gyomorral indultam a gyerekszoba felé, igyekeztem uralkodni magamon, nehogy megijesszem a gyereket. Kisfiam a szoba közepén, a szőnyegen ült, és a szekrényt nézte, majd érkezésemre rám pillantott.
- Kivel beszélgetsz szívem?
- Hát a gyerekkel! – körbenéztem a szobában.
- De hát nincs itt senki!
- Deee! A szekrényen van!
- A szekrényen? Mit csinál ott?
- Csak felmászott.
- Majd leesik. – próbáltam higgadt maradni – És neve is van a barátodnak?
- Lacika! Elment!
- Hová ment?
- Azt nem tudom.

Este utána néztem a neten a történésnek, és akkor egy kicsit „megnyugodtam”. Némelyik gyermek valóban fogékony az ilyesmire, de azt többnyire kinövik, elfelejtik. Ha mégis megmarad valakinél, akkor jó esetben belőlük lehetnek a spirituális vezetők. Néhány gyermek azonban kreál magának egy képzeletbeli barátot, akivel megoszthatja gyermeklelkének dolgait a maga módján. Hát nagyon reméltem, hogy tényleg erről van szó.
 Ma már, ha megkérdezem, hogy kivel beszélget, azt mondja, hogy senkivel, csak úgy magának beszél. Talán érti már, hogy a felnőttek nem hisznek az ilyen barátokban, vagy talán attól tart, hogy lehurrognák? Nem tudom! Minden esetre, amíg nem történik nagyobb esemény, én nem avatkozom közbe, csak résen vagyok, figyelek. A gyerek kiegyensúlyozott, jó kedélyű, nem látok rajta semmi változást.

Ma már hét éves. Néha még most is rajta kapom, hogy mintha beszélne valakivel. A minap is volt egy ilyen, amikor azt mesélte valakinek, hogy mit játszott az autójával, hogyan farolgatott vele, és természetesen hogyan zúzta porrá. De semmi egyéb nem történik. Még most sem érzem veszélyesnek ezt a valamit, ezért nyugodt vagyok. Tudom, hogy ez így furcsán hangzik, de így van.

Egészen tavaly nyárig így gondoltam, amikor is megtörtént az az eset, amit talán soha nem fogok elfelejteni! Ez egyben eddig az utolsó, de számomra a legmegrázóbb és legemlékezetesebb!

Az ónodi ház rejtélye: A hetedik, és egyben (eddig) az utolsó esemény



Elérkeztünk az eddig utolsó, ám számomra legmegrázóbb eseményhez. Még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut. 

A hetedik esemény
2014 nyara 
Nagyon meleg nyár volt.
A gyerekek nyaralásban voltak, így gondoltam kihasználom a feleslegessé vált időt, és egy kicsit hasznossá teszem magam. Munka után még beálltam a kertbe egy kis motoszkálásra, de sokáig nem bírtam. Este nyolckor én feladtam, de párom még maradt a kertben. Ő nagyon szereti csinálni, én már nem annyira. Volt idő, amikor az egyetlen kikapcsolódásom az volt, de mára már nem rajongok érte annyira.

Szóval lezuhanyoztam, és a terv szerint készültem végig nyúlni az ágyon. De valami eszembe juthatott, ma már nem emlékszem mi volt az, és a szekrényemhez léptem. De valamiért nem nyitottam ki, csak álltam előtte.
Aztán éreztem, hogy valaki áll mögöttem. Azt hittem, hogy párom is meggondolta magát és bejött, de hátra fordulván nem láttam senkit a szobában. Visszafordultam a szekrényhez, de akkor ismét megéreztem, akkor már olyan közel volt, hogy szinte éreztem a leheletét a tarkómon. Nem mertem megfordulni, kővé dermedtem, most először úgy igazán lefagytam. Szívem majd ki ugrott a torkomon, igazi rettegés vett rajtam erőt. Nagyon közel volt, de ez nem az volt, amit eddig megszoktam! Éreztem, hogy erősebb! Megkövülten vártam, hogy most mi lesz?
Ekkor hallottam meg azt az öblös férfihangot, közvetlenül mögöttem! Valamilyen érthetetlen nyelven ordított valamit, amitől azt hittem, hogy menten elájulok! Rázni kezdett a hideg, azt hittem, hogy összecsuklok. Ez valódi, eddig nem érzett rettegés volt.
Az ordítás után éreztem, hogy azonnal eltűnt. Ám ekkor megcsapta az orrom az erős korom és füstszag. Az én szagom volt ez annak ellenére, hogy előtte tíz perccel zuhanyoztam! Kilelt a hideg, de szó szerint! Alig álltam a lábamon, a velőmig éreztem a hideget, és remegtem, mint a nyárfalevél. Nagyon nehezen tértem magamhoz, szinte fel sem tudtam fogni, hogy mi történt!
Ez most valami más volt, nem az, amit eddig éreztem. A megszokott az „kedves”, rakoncátlan, mint egy kisgyerek… Ez viszont valami erősebb, határozottabb. Olyan érzésem volt, mintha várna tőlem valamit. Mintha az, amit mondott, valamilyen kérdés vagy számonkérés lett volna.
- Angyezaman!- ezt kiáltotta. Kristály tisztán értettem, de akkor még nem tudtam, hogy mit jelenthet.
Két napig volt rajtam  a teljes rettegés, nem mertem egyedül maradni, féltem, hogy jön a következő adag!
De napokig nem történt semmi.
Egy hét múlva anyósomékhoz mentünk látogatóba, és elmeséltem nekik legújabb érzékelésemet. Ő volt az, akinek eszébe jutott, hogy miért nem próbáljuk meg a google fordítóval megfejteni az üzenetet. Nem is értettem, hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? Mind a négyen összedugtuk a fejünket a laptop felett, és sikerült megfejtenünk a jelentését, amit továbbra sem értettem.
A megfejtés: Az angye szót egyik nyelvre sem tudtuk lefordítani, így az titok maradt, de a másik fele…

nazar amulett vagy Allah szeme egy török amulett, mely a néphagyományok szerint véd a szemmel verés, a rontás ellen. Egy ilyet még szeretnék beszerezni, de lehet, hogy Törökországig kell utaznom érte?

Török szó, a jelentése: Mikor? Az angye talán egy név lehet? Ha igen, akkor az én vagyok, és valamit meg kell tennem? De mit? Legalább azt is elárulta volna. Ámde úgy tűnt, hogy ez már titok marad.

Útmutatás?
 Ma is sokat gondolok erre. Ez a jelenés nagyon megrázó volt, viszont elindított valamit, legalábbis szerintem közre játszott.
Valamilyen belső késztetés miatt elkezdtem tanulni a török nyelvet. Soha eddig nem jutott eszembe ez a nyelv, főleg, hogy tanuljam. Ezután akadtam rá egy török sorozatra, amely a mániámmá vált olyannyira, hogy egy csoportot is alapítottam. Ez mára egy nagyon jó kis baráti csapattá alakult. És az előtt soha, de most vágyom Törökországba! Megmagyarázhatatlan!
Az anyósom szerint nem véletlen, hogy a házat nekem kellett megvennem!

Az ónodi ház rejtélye: Epilógus




Hát egyelőre ennyi volt tizennégy év történése. Nem tudom, hogy lesz-e még folytatása.
Talán többre számítottatok, talán rettegésre, és pánikra, észvesztésre… De szerencsére egy két pillanattól eltekintve ez kimaradt az eseményekből.
Akik anno hallották a ház történetét, talán most elgondolkodnak, akár hittek benne, akár nem.  Valóban van itt valami…
Itt élünk, ebben a házban, de valaki, vagy valami mással együtt, de nem zavar minket. Mostanában már nem érezzük a kávé illatot, és nincsenek „huncut” történések, de a fehér „suhanást” szinte minden nap látom, és időnként érzékelem a jelenlétét.
Miközben írtam ezt a történetet megelevenedett bennem minden, amit akkor éreztem, amikor először megláttam a házat. Az izgalom, a vágyakozás majd az érzés, amikor tudatosult bennem, hogy az enyém! Minden egyes érzelem átfutott rajtam, és csak most látom át, tizennégy év után, hogy mekkora szerelem ez a ház! Szeretem a múltjával, a jelenével, és nem tudom, hogy mi vár még ránk, de szeretni fogom a jövőjével is. Valamiért kötődöm ide, hogy az anyósom szavaival éljek, valamiért nekem kellett megvennem ezt a házat. Az is eszembe jutott már, hogy talán nem is én választottam a házat, hanem ő választott minket…
Véletlenek nincsenek, mindennek oka van! Nem tudom még, hogy mi az?
S még nem tudom azt sem, hogy ki vagy mi az, aki, vagy ami itt van velünk.
Egyik ismerősöm, aki foglalkozik a túlvilággal azt mondta, hogy talán köti ide valami. Nem feltétlen a házhoz, talán a helyhez. Talán egykoron történt itt vele valami, ami miatt visszajár ide. Egy érzelem, egy történés, egy örömteli pillanat, szomorú esemény. Vagy talán a területen van valami, ami egykoron neki drága volt.
S hogy miért nem lépek valamit az ügyben? Nem tudom! Talán mert nem hat ránk negatívan, rendben van az életünk, és mert én mindig is optimista ember voltam. Hiszem, hogy nem akar bántani minket, csak valahogyan itt ragadt. Semmiképpen sem gonosz, ebben biztos vagyok. Békében vagyunk vele. Nyugalom van.

Az a másik viszont… élénken él bennem! Erős, határozott! Nem tudom még, hogy mi az, amit vár tőlem! Nem tudom, hogy ki vagyok én az ő „tudatában”, de tőlem vár valamit, és talán valóban Törökországhoz kötődik valahogyan.
Előtte soha nem gondoltam az országra, a nyelvről soha, konyításom sem volt. Most pedig, bár nagyon lassan tudok haladni, tanulgatom a nyelvet, valamilyen belső utasítás miatt, úgy érzem.
Sokat ülök az Isztambuli Web kamera előtt, és nézelődök Törökországban. Mindig ugyan azokat a képeket, de mindig benézek. Van, hogy törökül főzök, török film, török színész a kedvencem.
Szóval, ez számomra is új, és biztos nem véletlen. De hogy mi lesz a vége, azt még előttem is homály fedi.
Ha bármi új esemény történik, természetesen azonnal jelentkezem!
A házban történtekre pedig a válasz?
Én azt mondom: Maradjon az csak az ónodi ház rejtélye...


Köszönöm, hogy elolvastál! Őszinte üdvözlettel, és szívből jövő szeretettel: Hági Holend










Az ónodi ház rejtélye: Egy újabb elgondolkodtató eset


Ígéretemhez  híven újra itt vagyok, hogy egy újabb eseményt osszak meg veletek.
Vagyis inkább kettőt, a második egy valóban, még számomra is nagyon elgondolkodtató dolog.

Elmúlt két hónapunkat egy nagyon szomorú esemény árnyékolja be, éppen ezért még csak most éreztem úgy, hogy virtuális tollamat megragadva írjak nektek erről.
Május tizennegyedikén elvesztettük szeretett anyósomat, akinek távozása hatalmas űrt hagyott maga után mind a szívünkben, mind a mindennapi életünkben. 
Sajnos a temetésén még nem vagyunk túl, különböző jogi viták miatt a sírhely körül. Mostanra rendeződtek a dolgok, és meghoztuk a döntést, miszerint, bár utolsó éveit Miskolcon töltötte, az Ónodhoz kötődő tizenegynéhány évéből kifolyólag végül is itt Ónodon, 2016. Július 08.-án fogjuk örök nyugalomba helyezni hamvait.

Nagyon nehéz időszak volt ez! A diagnózistól számított egy hónap alatt elveszítettük, hatalmas fájdalmak között búcsúzott el földi lététől, itt hagyva egyetlen unokáját, akinek megszületését mindennél jobban várta, és amikor megérkezett közénk a kis emberke, büszkén újságolta mindenkinek, hogy ő már nagymama, és még boldogabban mutogatta mindenkinek a gyerekről készült fotóit. Igazi nagymama volt, a szó minden értelmében!
Itt hagyta egyetlen fiát, aki mindig a világot jelentette neki, aki a nehéz években is tartotta benne a lelket, aki miatt mindig talpon maradt, pedig volt mögötte néhány igencsak kemény év.
Egyetlen gyermeke volt, soha többé nem adatott meg neki az újabb anyává válás lehetősége és öröme. Ő elfogadta ezt, és megpróbált minden tőle telhetőt megtenni ezért az egyért, aki élete legszebb virága volt!
Olyannyira imádta gyermekét, hogy a halálos ágyán fekve, hatalmas fájdalmak közepette is megvárta egyetlen gyermekének megérkezését a kórházba, és amikor az megérkezett, végre megkönnyebbült, és csak akkor volt hajlandó a kegyetlen halálnak engedni… Szinte a fia karjaiban távozott el közülünk…

S hogy milyen kegyetlen a sors, párom ez után három nappal töltötte be a negyvenedik születésnapját.

Azt mondják, hogy szeretteink a haláluk után eljönnek hozzánk, hogy elbúcsúzzanak tőlünk.
Van, aki valamilyen jelenés vagy történés formájában,  van aki álmunkban.  Mi pedig mindig várjuk és vágyjuk ezt a látogatást, és amikor megtörténik tudjuk, hogy szerettünk volt az.

2016. 05. 15 Az ágy esete

Egy napja ment el, mi az óta csak sírtunk. Emlékeinkbe burkolózva éltünk, néha csak botorkáltunk a mindennapokban, de az este még rosszabb volt. Az igazi kínok csak akkor jöttek, amikor elcsendesedett a ház, de az agy nem pihent, ontotta az emlékeket, keveredtek a boldog múlt, a fájdalmas közelmúlt és a jelen fájdalmai! Sírtunk elhunyt szerettünk miatt, sírtunk a gyermekünk miatt, aki egy nagyival lett szegényebb hét évesen, sírtunk apósom miatt, aki az imádott nőt veszítette el, és sírtunk magunk miatt is. Egymás karjában feküdtünk, csendesen folytak össze a könnyeink, nem mozdultunk, mintha attól tartottunk volna, hogy akkor megzavarjuk a múlt folyamát, és akkor talán végleg elveszíthetjük őt…
Ekkor éreztük mindketten az első jelenséget, amely azonnal visszarántott minket a jelenbe. Megmozdult mellettünk az ágy matraca pont úgy, mintha valaki végig ott ült volna mellettünk, és éppen akkor állt volna fel addig elfoglalt helyéről. Szó szerint behorpadt mellettem a matrac, de olyan lassan, mintha még arra is ügyelni akart volna, hogy nehogy megzavarjon minket az emlékezésben. Én akkor felugrottam, halálra voltam rémülve, akkor még nem tudtam mi történik velem, de később rájöttem, hogy pánikrohamot kaptam, ma sem értem, hogy miért? Talán már túl kimerült voltam addigra, és érzékennyé váltam az ilyen eseményekre. Szó szerint szűkké vált a szoba, nem kaptam levegőt és halálfélelem lett úrrá rajtam. Remegtem, és szólni is alig tudtam, csak azt éreztem, hogy azonnal ki kell mennem a levegőre.
Csak miután, párom támogatásával, sikerült egy kicsit rendbe hoznom magam tudtam szembe nézni az eseménnyel. Párom ekkor mondta el, hogy ő is érezte, persze elkezdtünk találgatni, hogy mit is észlelhettünk. Ő azt mondja, hogy anyukája volt itt, ami persze érthető, hiszen ő már akkor figyelt minden apró rezdülést, hátha eljön hozzá szeretett édesanyja egy utolsó jelenlétre.
Én viszont nem vagyok biztos benne, hogy ő volt az. Meggyőződésem, hogy nem ijesztene meg így, hiszen nagyon szeretett engem is, mindig azt hangoztatta, hogy mennyire szeret, és hogy milyen büszke arra, hogy nem egy átlagos menye van. Persze ő mindig is elfogult volt velem, de azért nagyon jól esett, hogy így gondol rám. Nagyon jó, tényleg nem szokványos meny-anyós kapcsolatunk volt. Köztünk nem voltak viták, nem volt ármánykodás, nem volt piszkálódás, nem volt beleszólás a dolgokba, az életünkbe. Bármilyen furcsa is, én szerettem az anyósomat, szerettük egymást. Összekötött minket az a két ember, akiket mindketten a legjobban szerettünk, szeretünk: a párom, az ő fia, és az én fiam, az ő unokája. Ez olyan szoros kapocs volt közöttünk, ami miatt eleve elrendeltnek tartottunk, hogy mi jóban vagyunk egymással. Soha nem fogom elfelejteni a szavait, amiket utoljára mondott nekem, amikor még át tudott ölelni: Nagyon szeretlek titeket! Ez örökké a fülemben fog csengeni!
Szóval én ezért nem hiszem, hogy ő volt az, ő nem ijesztett volna meg így. Én inkább úgy gondolom, hogy álmomban jött volna el, és egy csodálatos álombéli jelenéssel mondott volna búcsút nekem.
Én ebben biztos vagyok.
De hogy valójában ki vagy mi volt ott akkor velünk, azt hiszem, hogy egy ideig biztos titok marad még.
Ez után az esemény után éjjeleket nem aludtam, és napokig csak nyugtató hatása alatt tudtam létezni. Tudom, hogy az anyósom ilyet soha nem tett volna velem!

2016. 05. 17 Párom születésének napja: Az óra

Ez az eset azonban meggyőzött engem, hogy ezen az éjjelen itt járt! Ebben biztos vagyok!
A reggel úgy indult, mint máskor. Készülődés a munkába, iskolába. Kapkodás, noszogatás, folyamatosan az idő figyelése. A konyhai órára pillantva dühösen jegyeztem meg, hogy megállt, éjjel háromnegyed kettőkor. Páromat szólítottam, hogy ha van egy kis ideje cseréljen már elemet az órában, hogy ne kelljen mindig a szobába szaladgálnom, ha meg akarok győződni az idő múlásáról.
- Megállt? – lépett ki a szobából, és nézett fel az órára. Ekkor láttam a meglepettség első jeleit az arcán.
- Mi van? – kérdeztem.
- Ma van a születésnapom!
- Igen tudom, nem felejtettem el!
- Éjjel háromnegyed kettőkor születtem meg… - Ekkor én is teljesen ledöbbentem. Meredten néztük az órát pár másodpercig – Itt járt! Eljött!
Ekkor láttam először némi megnyugvást az arcán. Úgy érezhette talán, hogy anyukája eljött hozzá a születésnapján, és az órán keresztül tudatta vele, hogy nem feledkezett meg róla! S persze én is így gondolom!

Bevallom, hogy ez még engem is meglepett! Mondhatnánk, hogy csak véletlen, de én nem hiszem, hogy az volna! Ekkora véletlen?
Mondhatnánk, hogy annyira vártuk már a jelentkezését, hogy ezt az eseményt hozzá kötjük, pedig egyszerűen csak megállt egy óra, amelyben lemerült az elem.


De pont a párom születésnapján, és éppen a születésének órájában? Ez mind csak furcsa véletlen lenne? Nem tudom, hogy ti mit gondoltok erről, de én nem hiszem, hogy az lenne!
Szóval én ezen erősen elgondolkodtam akkor, és meggyőződésem, hogy anyósom itt járt egy utolsó jelenlétre, csendesen tudtunkra adva, hogy velünk van…


Bevallom, hogy egyre jobban érdekel, hogy ezek a dolgok miért történnek velünk?
Biztos, hogy célja van velünk, hiszen valahogyan mindketten egy olyan munkakörben kezdtünk dolgozni néhány éve, amely szorosan kapcsolódik az elhunytakhoz, az utolsó útjukhoz…
De vajon mi lehet az üzenet?


Amint ismét történik valami jelentkezem!










2 megjegyzés:

  1. Mintha ott lettem volna, úgy írtad le, nagyon várom a folytatást:-) Ölelés.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Hági Ágim!
    NE CSINÁLD MÁR!!! (Igen, nagybetűvel, a cifra káromkodásokat gondold ide, úgyis ismersz, miket szoktam mondani!)
    Elképesztő vagy! Mindig akkor hagyod abba a történetet, amikor nagyon nem szeretnénk és annyira felcsigázod a kíváncsiságunkat, hogy alig várom a következő bejegyzést. Mindezt "Hágisan". Nagyon örülök, hogy Rád találtam! Szeretettel puszillak!

    VálaszTörlés