Translate

2016. április 22., péntek

Miért pont az írás?

Már hamarosan két éve, hogy kiderül rólam: írással foglalkozom. Az óta páran megkérdezték, hogy honnan jött ez az írósdi, és én el is mondtam készségesen mindenkinek aprócska történetem.
Viszont amióta megjelent a "Csak egyszer..." és "Az ónodi ház rejtélye" című írásaim, napi szinten vetődik fel az olvasóimban ez a kérdés, és bevallom nem győzök válaszolgatni.
 Ezért gondoltam itt válaszolok, hogy mindannyian elolvashassátok.

Annak, aki vár, az idő minden ajtót kinyit.

Az első jelek?
Hat éves lehettem, amikor először kezdtek érdekelni a könyvek. Volt otthon pár darab a polcokon, nem sok, épp csak annyi, hogy mégis legyenek. Azért mondom ezt, mert olvasni soha nem láttam családom egyik tagját sem. Ezért gondolom, hogy amolyan dekorációként funkcionált az a néhány darab kötet.
Még nem tudtam olvasni, mégis valamilyen megmagyarázhatatlan örömmel lapozgattam a sokszor képek nélküli könyveket, szagolgattam, simogattam őket, nézegettem számomra érthetetlen soraikat, varázsuk alá vontak a betűik. Akkor olyan haszontalannak tűntek ezek a könyvek, én valamiért mégis nagyon szerettem őket. Napi szinten megtettem ezeket a rituálékat, aztán szépen visszapakolgattam őket a helyükre.


Aztán, mint minden gyermek, én is tanköteles korba léptem.
Bekerültem a betűk varázslatos világába, és onnantól már nem volt többé titkuk előttem. Míg a matekkal harcoltam, addig az írás és olvasás tanulása úgy ment, mint a karikacsapás. A betűk úgy ragadtak meg az agyamban, mintha mindig is arra vártak volna, hogy végre behatolhassanak a pici fejembe, és megmutassák végre a világot!
Onnantól még többet lapozgattam a könyveket, és próbáltam kisilabizálni a bennük elrejtett titkokat. Írtam a babáimnak, a szomszéd néninek, mindenkinek! Büszke voltam, hogy én már ilyet is tudok!

Teltek az évek, lépdeltem felfelé az osztályok göröngyös lépcsőin. Hamarosan kiderült, hogy a tanulással magával igencsak meggyűlik a bajom, nem lettünk túl jó barátok, na de a nyelvtan! Valahogy érzékem volt hozzá mindig. A helyesírásom mindig kitűnő volt, olyannyira, hogy én segítettem az osztálytársaimnak is a gyakorlásban, sőt, az öcsém nyelvtan tanára engem hivatott be, amikor tesóm segítségre szorult a helyesírás terén.

Tizennégy évesen már írogattam a saját kis napló szerű történeteimet, de érdeklődés hiányában ezek mindig a süllyesztőben tűntek el, azaz a szemeteskosaramban. Ma már nagyon bánom ezeket a mozdulataimat. Azok az írások lehet, hogy ma kincseket érnének nekem, vagy jobb híján mulatnék rajtuk egy jót.
Akkor viszont nagyon dühítettek és elszomorítottak azok a reakciók, amiket kaptam. Mondjuk talán kicsit túlzás hogy kaptam, mert még csak figyelemre sem méltattak, hiába szerettem volna megmutatni családom néhány tagjának apró műveimet, sokszor még csak rám sem néztek. Ez nagyon fájdalmas tud lenni egy gyermek számára!
Most talán megsértek olyan embereket, akiket nem áll szándékomban, de hozzá tartozik az igazsághoz az, hogy ez a helyzet a mai napig sem változott! A hozzám közel álló embereket még mindig kevésbé érdeklik az én ilyetén dolgaim, mint az idegeneket.
Ha ezeket az embereket megkérdezném, hogy hány írásomat olvasták el csak azért, mert a rokonuk, testvérük vagy gyerekük vagyok, akkor már most meg tudom mondani a választ... Hogy hány sikeremet tudják felsorolni, amit online értem el, hát talán arra tudnának válaszolni de csak azért, mert jelen vannak a Facebookon, ahol én ezeket megosztom. De csak nézzük meg a szerzői oldalamat: hány rokonom van ott jelen? Inkább meg sem mondom!

Na de nagyon elkanyarodtam a témától, és átadtam magam a felindulásnak.
Szóval ezek a kudarcélmények teljesen elvették a kedvem az egésztől! Senki sem volt rám kíváncsi, így szépen lassan feladtam. Nem írtam többé!

Egy éles kanyar
Életem hamarosan új irányt vett. Tanulmányaimat, részben a fentebb említett közöny miatt is, megszakítottam, és hamarosan az anyaság útjára léptem. Ez tulajdonképpen egy bizonyos menekülés is volt, amit most nem fejtek ki, talán már így is eléggé megsértettem embereket, amiért már most elnézést kérek, de hát tudjuk, hogy a múltat és az érzéseket megváltoztatni nem lehet!
Szóval az írás feledésbe merült, a könyveket viszont faltam! Volt, hogy többet is olvastam egyszerre.

Többször megfordult a fejemben, hogy talán mégis írnom kéne. Rengeteg téma volt a fejemben, de mégis mindig sikerült lebeszélnem magam róla. Ugyan kinek írnék? Kit érdekelnek Ági hóbortjai?
Maradt az olvasás...

Hamarosan két gyermekes anyuka lettem, a gondolat mégis mindig a fejemben motoszkált, de soha nem valósult meg. Elkeseredett, talán gyáva is voltam. Nem beszéltem erről soha senkinek, csak szépen csendben feladtam.

Három évvel ez előtt
Nos, akik közelebb állnak hozzám, vagy egy kicsit többet tudnak rólam, azok azt is tudják, hogy a családomban van jó néhány művészember.
Egyik nagybátyám festőművész, a nagyobbik öcsém és a húgom zenészek, sógorom és sógornőm úgyszintén, és a családban volt és van még néhány amatőr zenész. Egyik unokatestvérem színészi babérokra tör több-kevesebb sikerrel, a lányom pedig, ha minden jól megy, szakképzett színpadi táncos lesz, akinek koreográfusi álmai vannak.
Ebből kifolyólag gyakran előkerül a téma a családban. Ki mikor, mivel rukkol elő, hogy halad a munkájával, tanulmányaival.
Nem volt ez másképpen azon a Karácsony estén sem, három évvel ez előtt én is sorra kerültem... Hogy lehet az, hogy egy ilyen művészekkel megáldott családban én nem foglalkozom semmi ilyesmivel. Eleinte csak pironkodtam, majd, többszöri unszolásra, elmondtam, hogy bizony engem is érdekelt mindig a zene. Elkezdtem gitározni is tanulni, de mivel erre sem volt kíváncsi senki, na és jött a szerelmes korszak is, ez is abba maradt. Viszont mindig is jobban foglalkoztatott az irodalom. Erre jöttek a kérdések, hogy van e a fejemben történet, hogy miért nem fogtam már hozzá, mire várok? Elmondtam a fentebb felsorolt történetet, és hogy igen, van a fejemben történet, nem is egy.
A sógorom volt az, aki kimondta: -Akkor mire vársz? Meg kell írni!
Egyébként nagyon frappánsan akkor karácsonykor egy piramis alakú tolltartót kaptam tőlük ajándékba...
Ezt akkor jelzés értékűnek találtam, és megígértem, hogy hozzá fogok az első történethez.
Egy év alatt készült el az "Emma" című írásom, amely a saját életemből merítkezik, több kitalált mozzanattal persze. De a vezérfonal az első házasságom volt.

Jelen
Sógoromnak, és másik legnagyobb támogatómnak, anyukám férjének nagyon hálás vagyok az akkori támogatásukért és biztatásukért.
Ma pedig már megjelent több írásom is, néhányat más blogok és oldalak is átvettek már.
Terveim között szerepel, hogy az egyik legsikeresebb írásomat, a "Csak egyszer"-t majd papír alapon is kezemben tarthassam.
Boldog vagyok, hogy ilyen rövid idő alatt már ennyien olvasnak, blogom már közel 10 000 látogatottsággal bír, és szerző oldalamhoz is, még ha lassan is, de mindig csatlakozik valaki.
Írásaimról már született eddig két értékelés is, és azt hiszem szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy csupa jókat írtak róluk.
Bár az idő elrepült, mégis itt vagyok végre
Szóval most elégedett vagyok! Anélkül sikerült mindezt véghez vinnem, hogy bárki segített volna benne, de már nem is érdekel azoknak az embereknek a véleménye! Itt vagyok, jelen vagyok, és ami a legfontosabb: VÉGRE ÍROK!!
Minden hasznos szakirodalmat előszedtem, és tanulmányoztam, a mai napig is, amennyire csak lehet, fejlesztem magam e téren.
Azok az emberek, akik fontosak nekem büszkék rám, a többiek meg már nem érdekelnek! Amikor a véleményükre, támogatásukra lett volna szükségem, akkor ellöktek maguktól, ma viszont már én nem kérek tőlük semmit! Már elértem oda, ahová szerettem volna! Önerőből értem el! Már nincs rájuk szükségem!
Ha egyszer majd eljut hozzájuk mindez, talán veszik a fáradtságot, hogy bele olvassanak, és akkor remélem, hogy majd eszükbe jut az a kisgyermek, aki anno a segítségüket kérte, de ők még csak halovány érdeklődést sem mutattak iránta! Mint ahogy ez a mai napig is megesik...
Ezen okok miatt a család jelentése számomra mára kicsit átértékelődött... Sokkal közelebb állnak már hozzám idegen emberek, akik olvasnak, véleményeznek, érdeklődnek, és nagyon várják már a következő írásaimat!

Köszönöm!
Köszönöm sógoromnak, Stacey Marsfeld-nek az akkori biztatást! Ő adta a legnagyobb lökést!
Köszönöm anyukám férjének, Barta Lászlónak, aki sógorom mellé állt akkor!
Köszönöm anyukámnak, Barta Lászlónénak, aki nagyon büszke rám! 
Köszönöm anyósomnak, Ozsvárt Sándornénak, aki egyik legnagyobb támogatóm ebben, és szintén nagyon büszke rám! 
Köszönöm életem párjának, aki még az irodám építésébe is belefogott, csak hogy nyugodt körülmények között tudjak dolgozni!
Köszönöm unokatestvéreimnek, Horváth Ágnesnek és Horváth Máriának a folyamatos támogatást!
Köszönöm még kolléganőmnek, Nagyné Göndör Évikének, aki lelkesedésével, szeretetével és biztatásával mindig támogatott!
Köszönöm másik kolléganőmnek, Simkóné Tonhajzer Zsuzsának, aki a szemem láttára olvasta el az Emma című novellámat, és reakcióival nagyon meghatott!
Köszönöm béta olvasóimnak, Szintai Krisztinának, Karajzné Jurás Viktóriának és Nagy Petrának, hogy értékes véleményeikkel és javaslataikkal, időt nem sajnálva segítették írásaim még tökéletesebbé tételét!
Köszönöm a Könyvek szárnyán bloggerének értékelőit, amelyeket az Emma és a Csak egyszer novelláimról írt.
És kiemelnék még néhány olyan olvasómat (a teljesség igénye nélkül), akik a mai napig tevékenyen részt vesznek az írásaim olvasásában, és szerzői oldalam látogatásában, akik mindig várják következő írásom megjelenését, sőt olyan is van, aki személyesen is meglátogatott: Land Suzy, Marika Benigni, Léberné Monostori Pálma, Király Zsuzsa, és Joli mama. Remélem nem hagytam ki senkit! Köszönöm nektek!
Természetesen köszönöm minden olvasómnak, aki időt szakított arra, hogy apró műveimet elolvassa! Örök hálám, és ígérem, hogy hamarosan jövök a legújabbal.

Hát dióhéjban ennyi a történet. Szomorú kezdet után a boldog beteljesülés! A viccet félre téve, most elégedett vagyok, végre a helyemen vagyok, ezen a téren is.
Már nem is vágyom semmi másra, hiszen megvan mindenem!
Köszönöm ha továbbra is olvastok, és jeleztek felém akár vélemény, akár javaslat formájában. Mindent szívesen fogadok, hiszen ti, olvasók vagytok a legfontosabbak!

Ígérem, hogy igyekszem a következő írásommal jelentkezni, de addig is kaptok egy pici ízelítőt belőle. Igaz, címe még nincs, de hamarosan kitalálom a hozzá illőt!



(...) Ragyogó napsütés fogadta Édát amint kilépett a teraszra. Mélyen magába szívta a tavasz édes illatait, élvezte amint a szél egy selymes fuvallata végigsimítja a bőrét majd a hajába túr, hogy aztán ugyanolyan finoman tovaszálljon.
Összehúzta magán a köntösét, és mint két éve minden reggel, pillantását most is a fenyőerdőn pihentette pár pillanatig, majd ismét jólesően nyugtázta, hogy remek döntést hozott akkor, amikor Kisfenyvesre költözött.
A kisváros, nagyon frappánsan, egy Kis Ottó nevű férfiról kapta a nevét, aki harminc éve azzal a szándékkal érkezett erre a területre, hogy fenyőnevelésbe kezdjen, amit majd bútorgyáraknak és egyéb fafeldolgozó üzemeknek ad el. Számítása olyannyira bejött, hogy rá kellett jönnie, egyedül már nem győzi a munkát, ezért embereket kellett felvennie, akik ezután itt is ragadtak, családot alapítottak, majd amikor már többen voltak, és annyira jól érezték itt magukat, hogy már nem akartak innen tovább menni, megalapították a kisvárost, amely alapítójáról és annak tevékenységéről a Kisfenyves nevet kapta.
Ottó bácsi, csak így emlegették, ma már nem praktizál, polgármesteri székét a fia Erik vette át, aki viszont nem akart a faüzemmel foglalkozni ezért azt eladták egyik dolgozójuknak, aki változtatások nélkül vitte tovább a vállalkozást.
A negyven éves Erik még mindig nőtlen volt, és nagyon úgy tűnt, hogy soha nem fogja családalapításra adni a fejét. Sokkal fontosabb volt számára Kisfenyves jóléte és ügyes bajos dolgai.
Kisfenyves (kitalált helyszín)
Azt persze mindenki sejtette, amolyan nyílt titok volt, hogy Éda sokkal közelebb áll a szívéhez, mint bárki más.
Persze az is tény, hogy Éda gyönyörű! A huszonöt éves, szőke lány két éve költözött a városkába, amikor elege lett szülei alkoholizmusából és az ezzel együtt járó zsarnokoskodásból, és agresszióból. Nem bírta már tétlenül nézni, ahogy szülei lassan öngyilkosok lesznek!
Pedig ő mindent megpróbált! Megpróbált a lelkükre beszélni, de amikor rájött, hogy ez teljesen értelmetlen, akkor ő is drasztikusabb eszközökhöz nyúlt: kiöntött otthon minden fellelhető alkoholt, aztán elvette tőlük a pénzüket, csak hogy ne tudjanak utánpótlást vásárolni. Persze a szülők ezt is megoldották, ittak hitelbe. Ekkor Éda megpróbált a kocsmáros lelkére beszélni, hogy ne adjon nekik inni, de persze az üzletembernek az nem kifizetődő, első az üzlet, így írta lelkesen tovább az egyre vaskosabbá váló hiteltartozás számlát.  Aztán megpróbálta elvinni őket orvoshoz is, elvonó kúrára, de a szülők egy idő után már erre sem voltak hajlandók, és feladták, a régi életüket választották újra. Lányuk hiába fenyegette őket, hogy el fogja hagyni a szülői házat, mert ezt nem bírja már tovább, nem érdekelte őket. Az alkohol lett az életük, ebben a mámorban úsznak már hét éve. Éda pedig döntött! Nem bírta már nézni a napi rendszerré váló verekedéseket az utolsó korty pia miatt, így egy nap összeszedte a holmiját, és elindult Kisfenyvesre. (...)

Mindenkinek egy hatalmas ölelést küldök! Pusszantás!



 






3 megjegyzés:

  1. Először is, köszönöm, hogy vagy nekünk ! Amikor a "Csak egyszer"-t elolvastam egy másik dimenzióban éreztem magam! Csak igazán nagy írók tudtak rám így hatni. Jelzem, hogy kb.1500-1600 kötet "gazdája" vagyok,amik között minden műfaj megtalálható,sőt dedikált könyveim is vannak, amire nagyon büszke vagyok ! Nagyon szeretném, ha az írásaidat is idetehetném a polcra /van még hely :)/! Én kívánom, hogy mostantól írj, írj, írj !! Izgalmasnak tűnik ez a kis ízelítő, nagyon érdekel a végkifejlet ! Ági, neked ez a küldetésed, ezt kell csinálnod, ebben kitűnő vagy! ! Kívánok sok-sok kitartást, magánéletedben boldogságot és egy jó kiadót, aki kezünkbe adja a műveidet! Pussszantás !

    VálaszTörlés
  2. Mindig szívesen olvaslak, jó Nálad időt tölteni. Mostanában én a gyógyulás útját keresem, nincs nagyobb baj, de legyengít.
    Szóval olvasok ám, csak az írásig már nem mindig jutok el.
    Írjál és szerezz még sok jó olvasni valóval tölthető órákat. Ölellek.

    VálaszTörlés
  3. Ágika! Nagyon szeretem olvasni az írásaidat, mindig alig várom az ujjabakat, a szürke jelenben egy kis rózsaszín kikapcsolódás olyan jó!!!!

    VálaszTörlés